Sziasztok!

Most egy rövidke átalakításba kezdtem, hisz vége a sulinak, nincs már érettségi, itt a nyár .. tehát egyre több a szabadidőm. Már megírtam a kis bemutatkozásomat (rólam menüpont) és új modulokat is hoztam létre. Ezek még nincsenek kitöltve, de igyekszem. A közeljövőbe új design is felkerül majd, témája a Ghost musical lesz. 

Legyetek türelemmel! Köszönöm!

Nem rég beszélgettem egy kedves ismerőssel a világ nagy dolgairól: arról, hogy mennyire résen kell lenni és meg kell tanulnunk erősnek maradni akkor is, ha úgy érezzük nem bírjuk tovább. Álarcot kell húznunk, és nem szabad kimutatni, ha valami fáj, mert ha látják rajtunk, hogy könnyen sebezhetőek vagyunk, kihasználják és ott rúgnak belénk, ahol tudnak. Sohasem értettem miért jó ez, mi élvezet van mások megalázásában, megbántásában, de sajnos ilyen a világ, tele van olyan emberekkel, akik nem feltétlen valók társadalmunkba.

Bármennyire is szeretnénk a világ nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni, de mi magunk képesek lehetünk rá. Lehet nem megy ez se elsőre, de meg kell olykor próbálni. A változásokhoz sohasincs túl késő, csak el kell magunkat határozni, és nem szabad feladni. A legfontosabb az, hogy legyünk elkötelezettek, határozottak és kitartóak. Ha mindez megvan bennünk, nem fogunk elbukni.

Az ember hatalmas változásokra képes, akár belülről, akár külsőleg. Tehetjük ezt pusztán önmagunk kedvéért, mert nem vagyunk megelégedve magunkkal, de a legszebb mégis az, ha ezt azért tesszük, hogy másokat boldoggá tegyünk vele (pl. szerelmünk kedvéért felhagyunk a lustasággal vagy gyermekeink miatt leszokunk a dohányzásról). Persze ezzel nem arra gondolok, hogy próbáljunk megfeleni mások elvárásainak, mert az nem jó, ha feladjuk önmagunkat. Az a legjobb, ha megtanuljuk, hogyan lehet ezt a két dolgot egyszerre véghez vinni: megmutatjuk mire vagyunk képesek szeretteinkért és közben hűek maradunk önmagunkhoz.

Nem kell félni az újtól, hisz rengeteg olyan szituáció ér az életben, ami számodra eddig járatlan utakat mutat. Egyszer mindennek eljön az ideje, napról napra azon kapod magad, hogy újabb és újabb érzéseket, dolgokat ismersz meg. Ne félj őket "magadévá tenni", sodródj az árral és élvezd. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bízd magad a sorsra, azért neked is tenned kell, hogy az életed úgy alakuljon, ahogy te szeretnéd. De ne erőltesd azt, ami nem megy, lépj tovább, hisz valaminek a vége sokszor egy új dolog kezdetét jelzi.

Tehát állj a sarkadra, mutasd meg milyen is vagy valójában, és próbáld meg úgy túlélni a világot, hogy közben kiélvezed minden percét. Élj a lehetőségekkel, legyél nyitott a dolgokra és mosolyogj sokat. :-)

"Úgy szólt a dal, rajtunk nem győzhet a sötét. Jöjj drága fény, ébredj égi tűzkerék."
 

Ördögölő Józsiás. Ha most irodalmi szempontból elemezném a címet, azt mondanám: "főhősmegjeleölő", de nem akarom így vizsgálni. :-) Ha valaki elolvassa a címet, rögtön egy mesére gondol, melynek főhőse Józsiás, aki ördögöt öl. Az ördög általában rosszat sejtet, aki pedig megöli, hőssé válik és elnyeri méltó jutalmát. És ezzel meg is fejtettük mi is a mese témája: a jó és a rossz küzdelme. Ez Tamási Áron műve: egy politikai célzattal íródott gyönyörű történet egy fiúról, a nép szülöttjéről, aki a viadal során Jázmina férje, ezzel együtt Tündérország királya lesz, és megszabadítja az országot Bakszéntől és a többi ördögtől.

Sohasem gondotam volna, hogy Tamási Áron ilyen művet is alkotott, ugyanis általános iskolába Ábel trilógiája nem igazán nőtt a szívemhez. Lehet ez se tetszene ha olvasnám, de a színháznak köszönhetően nagy kedvencem lett. Tolcsvay László zenéje különösen jól sikerült, nagyon passzol a történethez ez a népzenei vonal, a dalok igazán szépen szólnak a szereplők hangján. Mindenkit magával ragad: legyen fiatal vagy idős, és abban is biztos vagyok ez annak is megtetszik, aki nem rajong a stílusért - tapasztalatból mondom. A darab alaphangulata vidám, nagyon sokat lehet rajta nevetni, ugyanakkor számtalan gyönyörű lírai dal található benne, melyek könnyet csalnak a nézők szemébe. A koreográfiák rendkívül látványosak, a díszlet és a jelmezek se utolsók.

Sajnos élőben még nem láttam, csak a TV-ben, de ami késik nem múlik - októberben megnézem. :-) Ez tipikusan egy olyan darab (legalábbis számomra), mely abszolút nem szereposztásfüggő, mindenkivel nagyon élvezhető.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, de a gyermekeknek legfőképp, higgyétek el örök élményt nyújt és elgondolkodtat (ez mondjuk a nagyobb korosztályra igaz elsősorban). Megtanít arra, hogy ha a szív vezet és a jóság táplálja minden cselekedeted, akkor jó úton jársz, az emberek megbíznak benned, semmi rossz nem érhet. Viszont ha rossz vagy és minden mozdulatodban, gondolatodban ott motoszkál a bosszú, a hatalomvágy és a kapzsiság előbb utóbb elbuksz, hisz a rossz mindig megbűnhődik valamilyen szinten. Éljük úgy az életet, hogy minél többet adhassunk környezetünknek, segítsünk társainkon és legfontosabb járjunk nyitott szemmel és nyitott szívvel a világban és soha ne adjuk fel, hisz "Ha úgy érzed, hogy itt van a vég és az élet túl kemény. Jöhet földrengés vagy égi vihar, mindig ébred új remény."

Ha meghalljuk azt a szót, hogy boldogság, mindenkinek más jut az eszébe ezzel kapcsolatban: van, akinek a család és a barátok, és van, akinek a pénz és a hírnév. De vajon mit takar a boldogság? Valóban csak ennyiről van szó?

Az emberek többsége a pénzt köti össze a boldogsággal, úgy gondolják anélkül nem élhetnek felhőtlenül. De az igazság sajnos az, hogy ők sem feltétlen boldogok, hisz egész életükben a karriert tartják szem előtt, csak a munkának élnek és közben nem töltenek elég időt családjukkal, elhanyagolják barátaikat. Ez viszont nagy hiba. Az ilyen életvitellel nem csak magunkat keserítjük el, hanem szeretteinket is. Gobdoljunk csak bele. Milyen életet élhet az a gyermek, aki mindössze reggel és késő este látja édesanyját/édesapját vagy akár mindkét szülőjét? Állandóan csak azt hallja: "Majd később játszunk, nekem most dolgoznom kell." Lehet, hogy emiatt zárkózott lesz, de lehet, hogy nem. Úgy vélem nem szabad eddig a pontig eljutni, még időben kell gondolkodni és tudni kell azt mondani, hogy: "Bocsi, ma nem túlórázom, megígértem a gyerekemnek, hogy elmegyek vele moziba." Tudom ez nem olyan egyszerű, mert eg munkahelyen az van, amit a főnök mond, de az ilyen életstílus erősen károsítja az egészséget (stressz, fáradékonyság, kimerültség ...) és emberi kapcsolatainkra nézve sincs jó hatással.Az egészség fontosabb, mint a pénz. Nagyon fontos, hogy megtanuljuk úgy beosztani az időnket, hogy abból magunkra, a családra és a közeli ismerősökre, barátokra is jusson.

Az emberek egy másik csoportja a hírnevet tartja előrevalóbbnak. Szerintük, ha az ember ismert lesz, minden probléma megoldódik, hisz ennek köszönetően rengeteg pénzhez jut. Lehet, hogy a hírnév jó dolog, és sok előnnyel jár, de mint minden másnak, ennek is sok hátránya van: például mész az utcán a kislányoddal, épp egy fesztiválra tartotok, de a tervezett fél óra helyett másfél óra múlva érkeztek meg, mert minden második ember megállít, kér egy autogrammot és egy közös fényképet. Persze ez nagyban függ a rajongótábortól, jó lenne ha nem vinnék túlzásba a dolgot és csak akkor tennék ezt, mikor nem az ember magánéleti programjait "színesítik" vele, hanem mikor erre "legálisan" van lehetőség. De ez egy mellékes dolog. Valóban erre vágynak azok, akik híresek szetnének lenni? Szerintem sokan erre csak akkor döbbennek rá, mikor hasonló (olykor már kínos) szituációban találják magukat, mikor képtelenek a privát életüket privátan élni. Pedig ha belevágunk valamibe, muszáj megfontolni, hisz egy döntés befolyással lehet egész életünkre, és ha valaki nem érzi igazán jól magát egy ilyen életformában, akkor az boldogtalanná, feszültté teheti. Ez viszont senkinek se tesz jót: se az érintett személynek, se a közvetlen környezetének. Persze itt is vannak kivételek, és akadnak olyanok, akik ezt a helyzetet remekül kezelik.

Végül következzen az a "csapat", akik szerint a boldog élet a családon és a barátokon alapszik. Ők azok, akik soha nem válhatnak magányossá, hisz mindig lesz mellettük valaki, akivel megoszthatják örömüket, bánatukat. Mindig lesz kitől tanácsot kérni, mindig lesz kire támaszkodni, ha baj van. Sokkal boldogabb és magabiztosabb az az ember, aki tud kire számítani, hisz mindig biztonságban érezheti magát, semmitől se kell félnie. Ha mindez megadatik az embernek, semmi rossz nem érheti őt az életben.

Összefoglalva úgy gondolm nincs fontosabb dolog a családnál, a barátoknál, és nincs annyi pénz a világon, ami őket helyettesíthetné. Lehet, hogy könnyebb lenne az élet anyagi gondok/félelmek nélkül, de ha van melletted egy család, aki segít, ha tud, nem kell állandó bizonytalanságban élni. Mindig annak kell örülni, ami van, és nem szabad folyton azon dolgok után vágyakozni, ami nincs. Meg kell tanulni megélni az adott pillanatot, hisz a boldogság apró dolgokból tevődik össze. Ha mindezt észben tartjuk, és megpróbálunk nyitott szemmel járni a világban, semmi rossz nem érhet bennünket.

"Egy társ kell, egy barát, ki megvéd, ki átölel. Ki megért és segít, ha vigasz vagy tréfa kell. De hagyja, hogy éljek szabadon, mint a lélek, mert így vagyok csak én."
 

Az elmúlt időszakban rájöttem arra, hogy nagyon nehezen búcsúzok el emberektől. Az a baj (igazából ez egyáltalán nem baj), hogy nagyon könnyen megkedvelek embereket és nagyon nehezen tudom őket elengedni. Még ballagás előtt tudatosult bennem, hogy mások teljesen másképp élik meg ezt a dolgot, mint én: számukra ez nem jelent semmit se. Én egy olyan közösségtől váltam meg általános iskola után, melynek tagjait (legalábbis a többséget) valamilyen oknál fogva nagyon megszerettem. Egy rémálomnak tűnt az az időszak, féltem, hogy a középiskolába nem lesznek barátaim, hogy nem lesz jó osztályom ... tehát felmerült bennem minden lehetséges opció. Hála istennek ez nem így lett, szuper iskolába kerültem, egy szuper közösségbe. Túljutottam az első igazi ballagáson, úgy hittem ez az 5 év még rengeteg idő, távol van az a bizonyos búcsú. De nem így lett. Ez az 5 év hihetetlen gyorsan eltelt és ismét eljött az a pillanat. Én ezeket az eseményeket mindig nehezen élem meg, hisz az a sok barát, kedves arc (pedagógus, titkárnő, bárki más) nekem borzasztóan tud hiányozni. Általában az emberekben mindig próbálom megtalálni a jó tulajdonságokat, sohasem a hibát keresem bennük. Mint eddig bárhova, ide is beilleszkedtem, számos barátot szereztem. Teljesen megváltoztam, ez a közegváltás nagyon jó hatással volt rám. Valamilyen szinten jó volt egy teljesen idegen helyre, idegen emberek közé kerülni, úgy hittem nah most olyan leszek, mint még soha, kipróbálok új dolgokat, fel merem majd vállalni önmagam ... hisz az egészbe az volt a legjobb, hogy senki se tudta milyen voltam korábban. Csak sajnos ez nem ment annyira könnyen, hisz a színházszeretetemet valahogy sehogyse tudtam megértetni senkivel se ... vagyis volt aki nyitott volt a dologra, de hamar éreztették velem, hogy ők nem olyan szinten "rajongók" mint én: szeretik, tetszik nekik, de ennyi. Nekem viszont ez lett az életem. Így kénytelen voltam ismerkedni. Létrehoztam először egy weboldalt, majd egy facebook klubot, melyen kesztül kiélhettem magam és szerencsére sikerült is jó pár barátra, ismerősre szert tenni. Ezeknek a barátságoknak a jó része már több éve tart és én ezt fantasztikus dolognak tartom. Büszkén kijelenthetem (nem dicsekedni szeretnék), hogy színházas klubom (melyet ma már egy a színháznak köszönhetően megismert barátnőmmel ketten működtetek) a facebookon az egyik legsikeresebb klub a témán belül. Egy olyan közösséget alakítottam ki magamnak, ahol igaz csak virtuálisan vagyunk jelen, de jól érezzük magunkat, élményeket oszthatunk meg egymással és a legfontosabb számtalan emberrel ismerkedhetünk meg. Az egészben az a legjobb, hogy itt nem bántanak, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ez az a tulajdonság, amit én hiányolok a közvetlen környezetemből. Tolerálják, hogy én ilyen vagyok, de ha arról van szó, hogy mesélni szeretnék róla, nem figyelnek rám, vagy rögtön valami fontosabb dolguk akad, holott én mindig meghallgatom őket, mert érdekel az ő világuk is. Elfogadtam, hogy ők olyanok, hogy ők mást szeretnek, és én ezt tiszteletben tartom. Nem értem, hogy ez visszafelé miért nem működik. Mások viszont nyíltan piszkálnak vele, mert zavarja őket egy-egy facebook bejegyzésem vagy az, hogy én néha másképp vélekedek egy egy dologról. Erről próbálok nem tudomást venni, próbálom magammal elhitetni, hogy az ilyen nem érdemli meg azt se, hogy reagáljak rá, de az borzasztóan tud fájni, ha ezt egy olyan embertől kapod, akit a barátodnak hiszel. Egy igaz barát nem támadja meg a másikat azzal, hogy "Te ezt szeted?" "Te tényleg ezt szoktad hallgatni?" "Ha ilyen vagy sose lesz barátod." "Annyi mindenről lemaradsz ha ezt hallgatod, ha csak színházba jársz." Kérdezem miért zavar valakit az, hogy én eljárok színházba, hogy én musicalt hallgatok (és most leszögezném nem csak azt hallgatok én kizárólag a tömeggyártású, értelmes tartalomtól mentes számokat gyűlölöm és ha valaki nem tud énekelni), hisz nem kényszerítem arra, hogy jöjjön el velem, nem kell neki is ezt hallgatni. Akkor mi vele a probléma? Úgy szeretem ha mások megmondják, hogy mit szeressek, hogy majd ők mutatnak nekem "normális" zenét, majd ők megmutatják, hogy mi az igazi szórakozás. De köszönöm szépen én tudom, hogy nekem mi a jó, tudom, hogy hogy tudom magam jól érezni és el tudom dönteni, hogy miről szeretnék lemardni és miről nem. Azt aláírom, hogy olykor elvetem a súlykot és elviselhetetlen vagyok és tényleg túlzásba viszem a rajongást, de tudom, hogy hol a határ, illetve próbálom kontrolálni magam. Csak olyan nehéz megállni, hogy egy-egy olyan idézetet, képet, videót ne osszak meg, ami számomra érdekes, szép, vicces ...stb. Minél több embernek szeretném megmutatni, hogy ez nem olyan borzalmas, mint aminek hiszik, az egésznek az a titka, hogy nyitottnak kell lenni és lehet, hogy megtetszik (elárulom, hogy eddg aki eljött velem mind élvezte a dolgot és tetszett nekik az előadás). Most nem azt akarom mondani, hogy márpedig holnap menj el színházba vagy holnaptól kezdve hallgass musicalt. Én csupán annyit kérek, hogy ha meglátsz egy videót vagy idézetet ne az legyen az első, hogy továbbpörgeted, legalább hallgass bele, vagy olvasd el. Mindig próbálok olyan dolgokat közzétenni, ami valami pluszt adhat az embernek, ami átsegítheti őket a nehezebb napokon, ami megtaníthatja őket valamire, ami mosolyt csalhat az arcukra vagy akár elgondolkodtatja őket. Én nem tagadom, de nem is nagyzási céllal mondom ki, de úgy érzem mióta színházba járok sokkal érettebb lettem (azt nem mondom, hogy ezzel együtt komolyabb is), sokkal jobban együtt tudok érezni másokkal és könnyen bele tudom magam élni különböző helyzetekbe. Sok mindenre megtanított engem ez a világ, többek közt arra, hogy merjünk küzdeni az álmainkért, próbáljuk a dolgok jó oldalát nézni, tartsunk ki családunk, barátaink mellett, hallgassunk a szívünkre és a legfontosabb: maradjuk hűek önmagunkhoz.
Én ma már próbálok mindent a lehető legjobban megélni, kerülöm a konfliktushelyzeteket, nem veszek mindet magamra és igyekszek egyre kevesebbet idegeskedni. Mindig próbálok vidám és higgadt maradni, azt szeretném ha az emberek erősnek látnának és sikerülne álcáznom azt, hogy én valójában egy igen érzékeny, bizonytalan és sebezhető lélek vagyok. Olykor túlságosan naiv tudok lenni (de ez mostanába már kezd elhalványulni bennem), és nem látom azt ha valaki kihaszanál. Ezen a téren ma már sokkal előrelátóbb lettem, nem hagyon magam és akárki akármennyire is kéri, hogy segítsek neki, hogy adjam neki oda a tételeimet, csak akkor teszem meg, ha igazán kiérdemli - ha viszont számíthatok rá és ha megbizonyosodtam arról, hogy nem használja ki a jószívűségemet. Elegem lett abból, hogy bizonyos emberek azt hiszik "majd a Szandi segít, majd a Szandi odaadja, majd a Szandi jegyzetel". Meguntam, hogy mások nem becsülik a munkámat, azt hogy én egy egy tétel kidolgozásával otthon órákat töltök el, ők pedig nem hajlandók vele egy percet sem fogalkozni, mert majd valaki megcsinálja helyettük. Elárulom nekem is lenne jobb dolgom.

Nah de nagyon eltértem a tárgytól. A lényeg az, hogy szetném tudatni az emberekkel, hogy habár hamar megszeretek embereket, és habár könnyen szerzek új barátokat, nehezen megy az ismerkedés és nehezen nyílok meg. Ennek egyetlen egy oka van, mégpedig az, hogy először megbizonyosodok arról, hogy mennyire nyitott ő a dolgokra, mennyire könnyen fogadja el, azt ha valaki olyan, mint én. Ez részemről egy védekezési stratégia, próbálom magam megóvni az esetleges csalódásoktól, bántásoktól, amikből már kaptam rendesen. Arra vágyom, hogy valaki végre elfogadjon és olyannak szeressen, amilyen vagyok. Számomra ez nagyon sokat jelentene.