Pár napja volt Halottak napja. Emberek sokasága járta a temetőket, és mécsest gyújtva emlékezett meg elhunyt szeretteiről. Mindenkiben előtörtek a régi, szép közös emlékek, melyeket ki néma csendben, pityeregve, ki mosolyogva (jó értelembe véve és nem tiszteletlenül) idézett fel a sír előtt állva. Hiszen a gyász mindenkinél más és más, mindenki másképp dolgozza fel.

Ennek a napnak tiszteletére, úgy gondoltam erről fogok írni. Pontosabban szólva az emberi élet szépségéről és pótolhatatlanságáról, melyet Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versén keresztül taglalok.
 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Nagyon szeretem ezt a verset, szerinem igazán szépen emlékezett meg benne a költő elhunyt ismerőséről, barátjáról. A halált, mint általános emberi sorsot jelenítette meg, de annak borzalmai helyett, az élet csodájáról ír. Ez a vers központi gondolata.

Úgy gondolta minden ember különös, kiismerhetetlen világ, halála a világmindenség pótolhatatlan vesztesége. A halál kapcsán az ember megismételhetetlen egyéniségéről ír, arról, hogy mindeki "milliók közt az egyetlenegy". Ezt üzeni Kosztolányi az olvasóknak: fontos az ember és az élet tisztelete, szeretete. "Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Az ember örök témája az élet és a halál kérdése. Költőink, filozófusaink sokat töprengtek ezen. Kosztolányi az embertelenség közben az ember méltóságaihoz menekült, és egy azelőtt névtelen ember előtt tiszteleg soraival.