Közeledve a szóbeli érettségihez egyre jobban kezd hiányozni a középiskola. Sokan lehet nem értik ezt meg, örülnek, hogy vége, de én valahogy mégse örülök neki. Szerettem az iskolámat és még most is szeretem. Hiányozni fognak az iskolai rendezvények: az iskolahét, a közművelődések, az ünnepélyek ... úgy minden. Közművelődásek közül a marczibányi téri drámapedagógiai előadások/beszélgetések számomra a legemlékezetesebbek, azokra mindig szívesen mentem el. A Bálint Márton héten mindig nagyon jól éreztem magam, szívesen maradtam bent ha dekorálásról volt szó, örömmel bíbelődtem az előadások megírásával. Nagyon sok mindent kipróbáltam: újságírója voltam a Filternek, tagja voltam a drámacsoportnak, és az általános iskolás évekhez képest több közösségi programban vettem részt. Eljutottam az úgynevezett DUE fesztiválokra, amiket nagyon élveztem, hisz rengeteg érdekes és tiszteletre méltó emberrel találkozhattam. Felejthetetlen élmények maradnak a Tan-Art előadások is, ígérem, hogy az elkövetkezendő években sem fogom őket kihagyni.

Rengeteg barátot szereztem és büszkén kijelenthetem, hogy remek pedagógusok tanítottak ez az öt év alatt, nagyon sokat köszönhetek tanáraimnak. Az általános iskolával ellentétben a lehető legjobb osztályfőnököt kaptuk, aki mindvégig tülmesen terelgetett minket. Tartalmas osztálykirándulásokat szervezett, amik örök emlékek maradnak, soha sem hagyta, hogy unatkozzunk. Francián is mindig bízott bennünk, és ha bár mi nem éreztük úgy, hogy menne a dolog, ő mindig mondta, hogy ebből akár érettségi is lehetne. Ha valamit elrontottunk sohasem szidott le, mindig úgy szólt hozzánk, hogy ne rombolja le az önbizalmunkat. Ha arról volt szó segített, ha kellett bíztatott, de a legfontosabb az volt, hogy rá mindig számíthattunk, szetetett minket és mi is szerettük őt. Mondhatni anya-gyerek kapcsolat alakult ki köztünk, pont ezért olyan fájdalmas a búcsú. Judit "néni"-n kívül még rengeteg mindent köszönhetek többek közt matek és földrajz tanárnőmnek. Szilvi "néni" rendkívül nagy türelemmel tanított minket, ugyanis nem túl jó matekosok lévén nem ment minden elsőre. Ha kellett korrepetált, ha kellett bejött szombaton órát tartani. Ő mindig bízott bennünk, még akkor is ha mi magunk nem. Nekem is mindig mondta, hogy képes vagyok a 4-esre, de én sohasem hittem el, beletörődtem abba, hogy én hármas vagyok belőle, a jegyeim is ezt mutatták és az az igazság, hogy mindig feladtam, ha valami nem úgy sikerült, ahogy vártam. És tessék végül mégis sikerült az a 4- es érettségi, amit igazából még most se hiszek el. De nem tudok felhőtlenül örülni a sikernek, hisz sok olyan írt nálam rosszabbat, akik jobban megérdemelték volna a négyest, mint én, hisz valljuk be velük ellentétben én annyit nem foglalkoztam vele, mint amennyit kellett volna. Szilvi "néni" elérte azt is, hogy habár sohasem szerettem a matekot szívesen jártam be az órákra, a korrepekre. Remekül éreztem magam. Nagyon megkedveltem, nála aranyosabb tanárnővel még nem találkoztam, örülök, hogy megismerhettem. Földrajz tanárnőmet mindig is tiszteltem. Erika néni az órákra jegyzetek nélkül járt, mindent tudott. Bármit kérdeztünk, ő tudta rá a választ és bármilyen segítségre volt szükségünk, ő segített. Hihetetlen okos és művelt embernek tartom. Nélküle nem jutottam volna el odáig, hogy be merjek vállalni egy emelt szintű érettségit. Mindig megvigasztalt, ha elkeseredtem, hogy nem fog sikerülni, egy egy kis beszélgetés mindig erőt adott, sohasem engedte, hogy feladjam. Köszönök neki mindent, rendkívül hálás vagyok a sok segítségért. Magyar tanárnőmmel is nagyon jól kijöttem, kiderült, hogy mindketten nagyon szeretjük József Attilát, szeretünk színházba járni. Timi "néni" úgy gondolom nagyon jól felkészített minket az érettségire, és bár kezdetben fura volt a tanárváltás, szerintem hamar összeszoktunk. A kedvenc angol tanárnőm Kriszta néni volt, és bár kezdetben nem szerettem, egy nélküle eltöltött év után rájöttem, hogy a semmit tevés mégse olyan jó és szó szerint bármit megtettünk volna azért, hogy újra ő taníthasson. Kétségkívül az iskola legjobb angol tanára. Nagyon megkedveltem és az utolsó évben még arra is fény derült egy angol vizsgán, hogy mindketten nagyon szeretjük a zenés színházat. Azt a mondatot sohasem felejtem el, amit akkor mondott: "Alexandra, you are my friend." Történelem tanárnőnk, Móni "néni" is sokat segített. Egy elég kritikus helyzetben vette át az osztályt: le voltunk maradva. Kezdetben jól kijött vele az osztály, de az utolsó évben valamiért fordult a kocka és elég sokat vitatkoztunk. Én sokszor bosszankodtam azon, ahogy az osztály viszonyult hozzá, hisz azért valljuk be nem mindig viselkedtek úgy, ahogy illik és emiatt az ellenszenv miatt a tanárnő se volt mindig kedves, amit én megértek, az ő helyében én is ugyanezt tettem volna, sőt én talán nem lettem volna képes ilyen jól tűrni. De azért én mégis kedveltem, a külön töriket meg kimondottan szerettem és tudom, hogy nem csak én voltam ezzel így. Rajtuk kívül még számos remek pedagógussal találkoztam, akiknek szintén sok mindent köszönhetek, de ők voltak azok, akiket különösen megszerettem.

Az osztályom is nagyon fog hiányozni, annak ellenére, hogy nem mindig éreztem magam jól, volt, hogy azt kívántam bárcsak néhányan ne tartoznának oda. Ennek részben az volt az oka, hogy bár igazán megszokhattam volna már, itt is akadtak olyanok, akik képtelenek voltak elfogadni engem olyannak, amilyen vagyok. Sokat piszkáltak azzal, hogy én nem vagyok az a bulizós típus, hogy én szeretek színházba járni és nem pont olyan zenéket hallgatok mint ők. Ez legtöbbször részükről nem tűnt olyan bunkónak vagy sértőnek ... nem is volt az ... mégis valahol azért bántott a dolog. Sohasem értettem miért van ez így, hisz én sohasem szóltam meg másokat amiatt, hogy ők mások. Ezek az apróbb félreértések, nézeteltérések ellenére mégis szép emlékek maradnak meg. Rengeteget nevettem, sok jó barátra tettem szert és szívesen jártam be a suliba, mert jó volt a hangulat. Büszke vagyok arra, hogy egy háromszoros iskolahét győztes, jó képességű közösségnek lehettem a tagja.

Mindig örömmel fogok visszaemlékezni a középiskolás évekre, és bár mindenki azt állítja a főiskolánál/egyetemnél nincs jobb, én mégis úgy érzem az elmúlt öt év volt életem egyik legszebb időszaka.