"Egy társ kell, egy barát, ki megvéd, ki átölel. Ki megért és segít, ha vigasz vagy tréfa kell. De hagyja, hogy éljek szabadon, mint a lélek, mert így vagyok csak én."
 

Az elmúlt időszakban rájöttem arra, hogy nagyon nehezen búcsúzok el emberektől. Az a baj (igazából ez egyáltalán nem baj), hogy nagyon könnyen megkedvelek embereket és nagyon nehezen tudom őket elengedni. Még ballagás előtt tudatosult bennem, hogy mások teljesen másképp élik meg ezt a dolgot, mint én: számukra ez nem jelent semmit se. Én egy olyan közösségtől váltam meg általános iskola után, melynek tagjait (legalábbis a többséget) valamilyen oknál fogva nagyon megszerettem. Egy rémálomnak tűnt az az időszak, féltem, hogy a középiskolába nem lesznek barátaim, hogy nem lesz jó osztályom ... tehát felmerült bennem minden lehetséges opció. Hála istennek ez nem így lett, szuper iskolába kerültem, egy szuper közösségbe. Túljutottam az első igazi ballagáson, úgy hittem ez az 5 év még rengeteg idő, távol van az a bizonyos búcsú. De nem így lett. Ez az 5 év hihetetlen gyorsan eltelt és ismét eljött az a pillanat. Én ezeket az eseményeket mindig nehezen élem meg, hisz az a sok barát, kedves arc (pedagógus, titkárnő, bárki más) nekem borzasztóan tud hiányozni. Általában az emberekben mindig próbálom megtalálni a jó tulajdonságokat, sohasem a hibát keresem bennük. Mint eddig bárhova, ide is beilleszkedtem, számos barátot szereztem. Teljesen megváltoztam, ez a közegváltás nagyon jó hatással volt rám. Valamilyen szinten jó volt egy teljesen idegen helyre, idegen emberek közé kerülni, úgy hittem nah most olyan leszek, mint még soha, kipróbálok új dolgokat, fel merem majd vállalni önmagam ... hisz az egészbe az volt a legjobb, hogy senki se tudta milyen voltam korábban. Csak sajnos ez nem ment annyira könnyen, hisz a színházszeretetemet valahogy sehogyse tudtam megértetni senkivel se ... vagyis volt aki nyitott volt a dologra, de hamar éreztették velem, hogy ők nem olyan szinten "rajongók" mint én: szeretik, tetszik nekik, de ennyi. Nekem viszont ez lett az életem. Így kénytelen voltam ismerkedni. Létrehoztam először egy weboldalt, majd egy facebook klubot, melyen kesztül kiélhettem magam és szerencsére sikerült is jó pár barátra, ismerősre szert tenni. Ezeknek a barátságoknak a jó része már több éve tart és én ezt fantasztikus dolognak tartom. Büszkén kijelenthetem (nem dicsekedni szeretnék), hogy színházas klubom (melyet ma már egy a színháznak köszönhetően megismert barátnőmmel ketten működtetek) a facebookon az egyik legsikeresebb klub a témán belül. Egy olyan közösséget alakítottam ki magamnak, ahol igaz csak virtuálisan vagyunk jelen, de jól érezzük magunkat, élményeket oszthatunk meg egymással és a legfontosabb számtalan emberrel ismerkedhetünk meg. Az egészben az a legjobb, hogy itt nem bántanak, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ez az a tulajdonság, amit én hiányolok a közvetlen környezetemből. Tolerálják, hogy én ilyen vagyok, de ha arról van szó, hogy mesélni szeretnék róla, nem figyelnek rám, vagy rögtön valami fontosabb dolguk akad, holott én mindig meghallgatom őket, mert érdekel az ő világuk is. Elfogadtam, hogy ők olyanok, hogy ők mást szeretnek, és én ezt tiszteletben tartom. Nem értem, hogy ez visszafelé miért nem működik. Mások viszont nyíltan piszkálnak vele, mert zavarja őket egy-egy facebook bejegyzésem vagy az, hogy én néha másképp vélekedek egy egy dologról. Erről próbálok nem tudomást venni, próbálom magammal elhitetni, hogy az ilyen nem érdemli meg azt se, hogy reagáljak rá, de az borzasztóan tud fájni, ha ezt egy olyan embertől kapod, akit a barátodnak hiszel. Egy igaz barát nem támadja meg a másikat azzal, hogy "Te ezt szeted?" "Te tényleg ezt szoktad hallgatni?" "Ha ilyen vagy sose lesz barátod." "Annyi mindenről lemaradsz ha ezt hallgatod, ha csak színházba jársz." Kérdezem miért zavar valakit az, hogy én eljárok színházba, hogy én musicalt hallgatok (és most leszögezném nem csak azt hallgatok én kizárólag a tömeggyártású, értelmes tartalomtól mentes számokat gyűlölöm és ha valaki nem tud énekelni), hisz nem kényszerítem arra, hogy jöjjön el velem, nem kell neki is ezt hallgatni. Akkor mi vele a probléma? Úgy szeretem ha mások megmondják, hogy mit szeressek, hogy majd ők mutatnak nekem "normális" zenét, majd ők megmutatják, hogy mi az igazi szórakozás. De köszönöm szépen én tudom, hogy nekem mi a jó, tudom, hogy hogy tudom magam jól érezni és el tudom dönteni, hogy miről szeretnék lemardni és miről nem. Azt aláírom, hogy olykor elvetem a súlykot és elviselhetetlen vagyok és tényleg túlzásba viszem a rajongást, de tudom, hogy hol a határ, illetve próbálom kontrolálni magam. Csak olyan nehéz megállni, hogy egy-egy olyan idézetet, képet, videót ne osszak meg, ami számomra érdekes, szép, vicces ...stb. Minél több embernek szeretném megmutatni, hogy ez nem olyan borzalmas, mint aminek hiszik, az egésznek az a titka, hogy nyitottnak kell lenni és lehet, hogy megtetszik (elárulom, hogy eddg aki eljött velem mind élvezte a dolgot és tetszett nekik az előadás). Most nem azt akarom mondani, hogy márpedig holnap menj el színházba vagy holnaptól kezdve hallgass musicalt. Én csupán annyit kérek, hogy ha meglátsz egy videót vagy idézetet ne az legyen az első, hogy továbbpörgeted, legalább hallgass bele, vagy olvasd el. Mindig próbálok olyan dolgokat közzétenni, ami valami pluszt adhat az embernek, ami átsegítheti őket a nehezebb napokon, ami megtaníthatja őket valamire, ami mosolyt csalhat az arcukra vagy akár elgondolkodtatja őket. Én nem tagadom, de nem is nagyzási céllal mondom ki, de úgy érzem mióta színházba járok sokkal érettebb lettem (azt nem mondom, hogy ezzel együtt komolyabb is), sokkal jobban együtt tudok érezni másokkal és könnyen bele tudom magam élni különböző helyzetekbe. Sok mindenre megtanított engem ez a világ, többek közt arra, hogy merjünk küzdeni az álmainkért, próbáljuk a dolgok jó oldalát nézni, tartsunk ki családunk, barátaink mellett, hallgassunk a szívünkre és a legfontosabb: maradjuk hűek önmagunkhoz.
Én ma már próbálok mindent a lehető legjobban megélni, kerülöm a konfliktushelyzeteket, nem veszek mindet magamra és igyekszek egyre kevesebbet idegeskedni. Mindig próbálok vidám és higgadt maradni, azt szeretném ha az emberek erősnek látnának és sikerülne álcáznom azt, hogy én valójában egy igen érzékeny, bizonytalan és sebezhető lélek vagyok. Olykor túlságosan naiv tudok lenni (de ez mostanába már kezd elhalványulni bennem), és nem látom azt ha valaki kihaszanál. Ezen a téren ma már sokkal előrelátóbb lettem, nem hagyon magam és akárki akármennyire is kéri, hogy segítsek neki, hogy adjam neki oda a tételeimet, csak akkor teszem meg, ha igazán kiérdemli - ha viszont számíthatok rá és ha megbizonyosodtam arról, hogy nem használja ki a jószívűségemet. Elegem lett abból, hogy bizonyos emberek azt hiszik "majd a Szandi segít, majd a Szandi odaadja, majd a Szandi jegyzetel". Meguntam, hogy mások nem becsülik a munkámat, azt hogy én egy egy tétel kidolgozásával otthon órákat töltök el, ők pedig nem hajlandók vele egy percet sem fogalkozni, mert majd valaki megcsinálja helyettük. Elárulom nekem is lenne jobb dolgom.

Nah de nagyon eltértem a tárgytól. A lényeg az, hogy szetném tudatni az emberekkel, hogy habár hamar megszeretek embereket, és habár könnyen szerzek új barátokat, nehezen megy az ismerkedés és nehezen nyílok meg. Ennek egyetlen egy oka van, mégpedig az, hogy először megbizonyosodok arról, hogy mennyire nyitott ő a dolgokra, mennyire könnyen fogadja el, azt ha valaki olyan, mint én. Ez részemről egy védekezési stratégia, próbálom magam megóvni az esetleges csalódásoktól, bántásoktól, amikből már kaptam rendesen. Arra vágyom, hogy valaki végre elfogadjon és olyannak szeressen, amilyen vagyok. Számomra ez nagyon sokat jelentene.